Holnap lesz 4 hete, h zokogva beszálltam a gépembe Ferihegyen, majd érkezés után még egy kiadós-roamingosat veszekedve, de megérkeztem. Egy hónap alatt lett adószámom, vagyis emelt fővel sétálok a napfényben, mert legálisan dolgozhatok; lett pecóm, amit ugyan nem angoloktól bérlek, de ennek a hihetetlen előnye, h 15 fokban van fűtés, ami azért nem mondható el a tősgyökeres szigetországi népek lakásairól. Lett ma végre bankszámlám, az agyament HSBC kálvária után, ahova 4x mentem vissza, h próbáljunk már valamit kezdeni a rettentően komplikált esetemmel, de csak nem sikerált. Így egy álommal kevesebb, de egy egyelőre hálás Lloyds ügyféllel több és kissé meginogtam a globalizációban, kellett nekem ezen pörögni, rendes angol bankba kellett vna már menni az első nap, nem olyanokkal seftelni, akik a büdzséjük szignifikáns részét marketing kampányra költik a világ másik felén, piha.
Van magyar pedikűrösöm-manikűrösöm, beírtam a google-be, h "pedikűr Londonban" és pár szalont rögvest kiadott. Ezt ugyan majd a nők lapjába írom meg, de azért kellett magyar, mert azok reszelnek, vágnak, olyan eszközöket használnak, amit itt elvileg nem lehet. És értik, h tyúkszem, ami ugyan nekem nincs, de másnak lehet és akkor jobb ezt már idejében kezelni. Beszélgessünk még erről, egy kicsit? Van magyar fodrászom, aki szintén abban a szalonban dolgozik és azért lépett le Pécsről, mert 17e huf-ot keresett és 27 évesen még mindig az Anyjával élt, semmi kilátással (nem panorámával, hanem az életére vonatkozóan.) Tök normálisak, dolgoznak, nagyon sokat, és eszük ágában sincs hazamenni. A szalont egy magyar csinálta, heten vannak fodrász-kozmetika-manikűr-pedikűr, vendégeik 40%-a magyar, a maradék lengyel és környékbéli.
Van kínai tanfolyamom, mert ez 2 éve életem elhanyagolhatatlan része illetve ma végre rátaláltam a tornatermemre is. Sokadik próbálkozás után, de csak meglett, a Soho közepén, 7 percre az irodától, ami arra is jó, h holnap ismét egy újabb lépést tehessek a stress-free nyugativá válás útján és az ebédszünetben elmegyek egy újabb 45 perces spinning órára. Ma este is voltam már, naon jól esett, itt irdatlan sok pasi is jár és nem a Balaton Sound fergeteges zenei kínálata üvölt, hanem vhogy más az aláfestés. Ugyan erről írtam már és tudjátok tik is, de vhogy itt az egészség, a fittség, a sport kicsit más megvilágításban van: természetes és alapvető.
Túl paradicsomi lett volna, ha a pasi is realizálódik - most már kimondhatjuk a nevét is - Nickkel elment a hajó. Még hülye vagyok, ha ott van, még leejtek mindent, ha feltételezem, hogy láthatja, még nagyon fülelek, amikor a magánéletéről mesél a haverjának (tegnap egy szöszivel voltak japánt vacsizni és stand up comedy-n, de nem hálták el az éjszakát) és még sóhajtozok, ha hallom, h telefonál és nevet. Pénteken ideköltözik a legjobb barátja, ezt valahogy annak élem meg, h nem lesz rám annyi ideje. Nem sértődtem meg, de mondhatom, h nem esik valami nagyon jól.
Voltam már színházban, musicelen, bárokban lábat lógatva, vacsizni, futni Wimbedonba járok, ami nem egy Normafa, de megteszi:), olvasok parkban, nézek múzeumot sokat, mert a press igazolványom, amit khmm, Bangkokban tudtam csináltatni, khm, az mindenhova jó.
És van munkahelyem. Ezért jöttem, ezért kezdtem bele abba, hogy berendezzem a fenti szolgáltatókkal a helyi életemet.
Nem könnyű - ezt mindenki mondja. Még úgy sem, hogy nem 1820-at írunk és nem egy kopott bőrönddel értem szárazföldet Ellis Islandon a kozákok elől lelépve; nem 1920-ban élek vagonokban Trianon után vagy 1957 januárjában próbálkozom Svédországtól Kanadán át többszázezred magammal. Nem azért jöttem, mert nem bírom fizetni a svájci frank hitelemet vagy mert nálunk BAZ alsón elfogyott a lehetőségem. Lassan 25 éve (jézusmária) utazok egyedül, nem egyedül, hátizsákkal, gurulós-elegáns bőrönddel, életvitelszerűen, magamat kajtatva, ámulva, hol büdösen, hol kínait silabizálva, hol kendőbe burkolózva, hol nyelviskolába, hol kuttúrálisan, hol a lemenő nap fényében a Boszporuszon csókolózva, hol a lemenő nap fényében gyűrűt nem elfogadva, lyukas csokoládé, kerek csokoládé, lapos csokoládé, szögletes csokoládé.
Szerződéssel jöttem, nem besétálva, reménykedve abban, h mosogathatok valahol. Beszélem a nyelvet, volt brit főnököm már; tudok késsel-villával enni; nem hordok leggingset, mert tudom, h nem nadrág; ismerem a brit parlamenti modellt és történelmet, mert tanultam a zegyetemen; olvastam P.G Woodhouse-t, van sok-sok évnyi tapasztalatom, mindenről, a magyar valóságból és alapvetően, jobb napjaimon könnyen teremtek kapcsolatot és imádom Londont.
Ehhez képest.
Az ne induljon el, akinek nincs tartaléka - a világ egyik legdrágább városáról beszélünk, még szerződéssel a kezemben, úgyis, h tudom, h május végén kapok fizetést, úgyis, h az első 2,5 hétben barátságból lakhattam egy brit családnál, úgyis, h én aztán evésre nem költök; így is ömlik ki a pénzem, mint a Niagara. És sajnos nem azért, mert mindennap koncerten/szházban/bármilyen felolvasóesten lennék. Bérlet, paplan és törölköző, telefon és pulcsi, kis csoki és dobozos kóla, döbbenet, minden döbbenet.
Az egyáltalán ne induljon útnak, aki úgy gondolja, h otthon elért vmit és akkor azt rögvest át is konvertálja ide (kivéve nyilván Simor András vagy a megannyi IT-st és pénzügyest): azt tudom mondani, amit annyian - az alázat legyen veled. Mindent bezony az elejéről: a hogyan írjunk prezentációt, vagy akár, h hogyan írjunk meg egy 3 soros emailt, amiben ellenben a megrendelő megrendelője benne van, és egyáltalán nem mindegy a szóhasználat; a 20 helyszínes vidéki turné összerakása, szállásostól, hostess tréningestől, applikáció alkalmazásostól - ezek azért otthon nem okoznak gondot, de itt állandóan kérdeznem kell. Senki nem néz hülyének, tök természetesnek veszik, h segítenek, nekem pedig nem kínos, h akár 5-8 évvel fiatalabban vannak körülöttem. Egy percig nem volt ez kínos, az első hülyeségemnél átsuhant az agyamon, de inkább érzem azt, h hálás vagyok, h itt ülhetek, mint azt, h na, inkább otthon kellene megcsinálnom a százhuszadik mittoménmit.
Ugyan 3 hónapra jöttem, de már az első nap négy hónapról volt szó, ma pedig a szilveszteri, utcai nagy rendezvények megbeszélésen is ott ültem - ahogy láttam, januárig van rám büdzsé számolva. Én még nem tudom, h mit mondanék, ha hivatalosan is elhangozna ez és nemcsak egy xls egyik sorában látnám viszont magamat - egyelőre június közepéig ezt elengedtem és hagyom, h kialakulja magát a válaszom.
Sok mindenre jó lesz ez a pár hónap vagy akármennyi. Rettentően amerikaiul hangzik, de önmagad összes korlátja, valójában te magad vagy. Az első napomon, amikor elkezdték velem végigtelefonáltatni a vidéki helyszíneket, azt hittem, h ember nem fog engem komolyan venni, hiszen érezhető, h nem itt születtem. Aztán persze rájöttem, h sokan nem itt születtünk. Érezhetően nem tudok minden irodai társalgásban résztvenni, nemhogy mindenben, de kisebb részében, ha egyáltalán - nem értem a kulturális referenciákat, a vicceik egy részét, nyilván nem tudom, h 3 éve mi volt a vmelyik rendezvényen, nem tudom felfogni a költségvetések nagyságrendjét, sok a nemnemnem. De mégsem érzem vhogy hiábavaló küzdelemnek és elveszett időnek. A saját kkeu-i korlátaimat lépem át, amikről, őszintén mondom, nem gondoltam, h ennyire magasak és komolyak.
Van magyar pedikűrösöm-manikűrösöm, beírtam a google-be, h "pedikűr Londonban" és pár szalont rögvest kiadott. Ezt ugyan majd a nők lapjába írom meg, de azért kellett magyar, mert azok reszelnek, vágnak, olyan eszközöket használnak, amit itt elvileg nem lehet. És értik, h tyúkszem, ami ugyan nekem nincs, de másnak lehet és akkor jobb ezt már idejében kezelni. Beszélgessünk még erről, egy kicsit? Van magyar fodrászom, aki szintén abban a szalonban dolgozik és azért lépett le Pécsről, mert 17e huf-ot keresett és 27 évesen még mindig az Anyjával élt, semmi kilátással (nem panorámával, hanem az életére vonatkozóan.) Tök normálisak, dolgoznak, nagyon sokat, és eszük ágában sincs hazamenni. A szalont egy magyar csinálta, heten vannak fodrász-kozmetika-manikűr-pedikűr, vendégeik 40%-a magyar, a maradék lengyel és környékbéli.
Van kínai tanfolyamom, mert ez 2 éve életem elhanyagolhatatlan része illetve ma végre rátaláltam a tornatermemre is. Sokadik próbálkozás után, de csak meglett, a Soho közepén, 7 percre az irodától, ami arra is jó, h holnap ismét egy újabb lépést tehessek a stress-free nyugativá válás útján és az ebédszünetben elmegyek egy újabb 45 perces spinning órára. Ma este is voltam már, naon jól esett, itt irdatlan sok pasi is jár és nem a Balaton Sound fergeteges zenei kínálata üvölt, hanem vhogy más az aláfestés. Ugyan erről írtam már és tudjátok tik is, de vhogy itt az egészség, a fittség, a sport kicsit más megvilágításban van: természetes és alapvető.
Túl paradicsomi lett volna, ha a pasi is realizálódik - most már kimondhatjuk a nevét is - Nickkel elment a hajó. Még hülye vagyok, ha ott van, még leejtek mindent, ha feltételezem, hogy láthatja, még nagyon fülelek, amikor a magánéletéről mesél a haverjának (tegnap egy szöszivel voltak japánt vacsizni és stand up comedy-n, de nem hálták el az éjszakát) és még sóhajtozok, ha hallom, h telefonál és nevet. Pénteken ideköltözik a legjobb barátja, ezt valahogy annak élem meg, h nem lesz rám annyi ideje. Nem sértődtem meg, de mondhatom, h nem esik valami nagyon jól.
Voltam már színházban, musicelen, bárokban lábat lógatva, vacsizni, futni Wimbedonba járok, ami nem egy Normafa, de megteszi:), olvasok parkban, nézek múzeumot sokat, mert a press igazolványom, amit khmm, Bangkokban tudtam csináltatni, khm, az mindenhova jó.
És van munkahelyem. Ezért jöttem, ezért kezdtem bele abba, hogy berendezzem a fenti szolgáltatókkal a helyi életemet.
Nem könnyű - ezt mindenki mondja. Még úgy sem, hogy nem 1820-at írunk és nem egy kopott bőrönddel értem szárazföldet Ellis Islandon a kozákok elől lelépve; nem 1920-ban élek vagonokban Trianon után vagy 1957 januárjában próbálkozom Svédországtól Kanadán át többszázezred magammal. Nem azért jöttem, mert nem bírom fizetni a svájci frank hitelemet vagy mert nálunk BAZ alsón elfogyott a lehetőségem. Lassan 25 éve (jézusmária) utazok egyedül, nem egyedül, hátizsákkal, gurulós-elegáns bőrönddel, életvitelszerűen, magamat kajtatva, ámulva, hol büdösen, hol kínait silabizálva, hol kendőbe burkolózva, hol nyelviskolába, hol kuttúrálisan, hol a lemenő nap fényében a Boszporuszon csókolózva, hol a lemenő nap fényében gyűrűt nem elfogadva, lyukas csokoládé, kerek csokoládé, lapos csokoládé, szögletes csokoládé.
Szerződéssel jöttem, nem besétálva, reménykedve abban, h mosogathatok valahol. Beszélem a nyelvet, volt brit főnököm már; tudok késsel-villával enni; nem hordok leggingset, mert tudom, h nem nadrág; ismerem a brit parlamenti modellt és történelmet, mert tanultam a zegyetemen; olvastam P.G Woodhouse-t, van sok-sok évnyi tapasztalatom, mindenről, a magyar valóságból és alapvetően, jobb napjaimon könnyen teremtek kapcsolatot és imádom Londont.
Ehhez képest.
Az ne induljon el, akinek nincs tartaléka - a világ egyik legdrágább városáról beszélünk, még szerződéssel a kezemben, úgyis, h tudom, h május végén kapok fizetést, úgyis, h az első 2,5 hétben barátságból lakhattam egy brit családnál, úgyis, h én aztán evésre nem költök; így is ömlik ki a pénzem, mint a Niagara. És sajnos nem azért, mert mindennap koncerten/szházban/bármilyen felolvasóesten lennék. Bérlet, paplan és törölköző, telefon és pulcsi, kis csoki és dobozos kóla, döbbenet, minden döbbenet.
Az egyáltalán ne induljon útnak, aki úgy gondolja, h otthon elért vmit és akkor azt rögvest át is konvertálja ide (kivéve nyilván Simor András vagy a megannyi IT-st és pénzügyest): azt tudom mondani, amit annyian - az alázat legyen veled. Mindent bezony az elejéről: a hogyan írjunk prezentációt, vagy akár, h hogyan írjunk meg egy 3 soros emailt, amiben ellenben a megrendelő megrendelője benne van, és egyáltalán nem mindegy a szóhasználat; a 20 helyszínes vidéki turné összerakása, szállásostól, hostess tréningestől, applikáció alkalmazásostól - ezek azért otthon nem okoznak gondot, de itt állandóan kérdeznem kell. Senki nem néz hülyének, tök természetesnek veszik, h segítenek, nekem pedig nem kínos, h akár 5-8 évvel fiatalabban vannak körülöttem. Egy percig nem volt ez kínos, az első hülyeségemnél átsuhant az agyamon, de inkább érzem azt, h hálás vagyok, h itt ülhetek, mint azt, h na, inkább otthon kellene megcsinálnom a százhuszadik mittoménmit.
Ugyan 3 hónapra jöttem, de már az első nap négy hónapról volt szó, ma pedig a szilveszteri, utcai nagy rendezvények megbeszélésen is ott ültem - ahogy láttam, januárig van rám büdzsé számolva. Én még nem tudom, h mit mondanék, ha hivatalosan is elhangozna ez és nemcsak egy xls egyik sorában látnám viszont magamat - egyelőre június közepéig ezt elengedtem és hagyom, h kialakulja magát a válaszom.
Sok mindenre jó lesz ez a pár hónap vagy akármennyi. Rettentően amerikaiul hangzik, de önmagad összes korlátja, valójában te magad vagy. Az első napomon, amikor elkezdték velem végigtelefonáltatni a vidéki helyszíneket, azt hittem, h ember nem fog engem komolyan venni, hiszen érezhető, h nem itt születtem. Aztán persze rájöttem, h sokan nem itt születtünk. Érezhetően nem tudok minden irodai társalgásban résztvenni, nemhogy mindenben, de kisebb részében, ha egyáltalán - nem értem a kulturális referenciákat, a vicceik egy részét, nyilván nem tudom, h 3 éve mi volt a vmelyik rendezvényen, nem tudom felfogni a költségvetések nagyságrendjét, sok a nemnemnem. De mégsem érzem vhogy hiábavaló küzdelemnek és elveszett időnek. A saját kkeu-i korlátaimat lépem át, amikről, őszintén mondom, nem gondoltam, h ennyire magasak és komolyak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése